Döntések > Bírósági döntések Vj szám alapján > Bírósági döntések 1998

Vj-148/1998

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG LEGFELSŐBB BÍRÓSÁGA

mint másodfokú bíróság

Kf. V. 39. 079/2001/9.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a Magyar Könyvvizsgálói Kamara (Budapest) felperesnek a Gazdasági Versenyhivatal (Budapest) alperes ellen versenyügyben hozott határozat felülvizsgálata iránt indított perben a Fővárosi Bíróság 2000. október 20-án kelt 2.K.31.998/1999/7. számú ítélete ellen a felperes által 8. sorszám alatt benyújtott fellebbezés folytán az alulírott napon megtartott nyilvános tárgyaláson meghozta az alábbi

ítéletet

A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. Kötelezi a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 80.000 (nyolcvanezer) forint másodfokú eljárási költséget.

Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg a Magyar Államnak az illetékhivatal külön felhívására - 13.500 (tizenháromezer-ötszáz) forint fellebbezési illetéket.

Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs.

ítéletet

Az alperes 1999. január 19-én kelt Vj-148/1998/18. sorszámú határozatával megállapította, hogy a felperes etikai szabályzata 4.1.-4.5. pontjai, 7.2. pontja alkalmas a verseny korlátozására, ezért e rendelkezések alkalmazását megtiltotta és a felperessel szemben ötmillió forint bírságot szabott ki.

A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának felülvizsgálata iránt. Elsősorban kérte annak megállapítását, hogy jogsértést nem követett el, ezért kérte a bírság törlését, másodsorban kérte a mentesítést, harmadsorban kérte a bírság csökkentését. A nemzetközi szervezete, IFAC Kódexének rendelkezéseit vette át saját Etikai Szabályzatába. A verseny korlátozását a vizsgált etikai rendelkezések nem eredményezik. Hangsúlyozta, hogy minimum díjtételeket nem adott ki. A versenyhivatal által vizsgált etikai rendelkezések alkalmazását felfüggesztette, etikai eljárásokat nem indított. Általános reklámtilalmat nem fogalmazott meg, csak az újságokban megjelenő hirdetésekre tartalmazott korlátozást. Az azonos és magas színvonalú feladat teljesítése érdekében álláspontja szerint árversenynek nincs helye. Hivatkozott arra, hogy Etikai Kódexéből törölte a 4.1., 4.2., 7.2. pontokat, bár azok jogsértő jellegét nem ismerte e1. Hangsúlyozta, hogy az alperes nem vette figyelembe, hogy arra kívánt kísérletet tenni az Etikai Kódex megalkotásával, hogy az irreálisan alacsony munkadíjakkal dolgozó, szakmai és erkölcsi szempontból alkalmatlan könyvvizsgálókat a piacról kiszorítsa, javítsa a szakma versenyképességét. Az egyedi mentesítés feltételei álláspontja szerint fennállnak. A bírság mérséklésénél mindezeken túlmenően kérte figyelembe venni a cselekmény enyhe tárgyi súlyát, a rövid időtartamot, az együttműködési készségét, jogkövető magatartását, a gazdasági verseny veszélyeztetettségének rendkívül alacsony fokát, a fogyasztói érdeksérelem hiányát.

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét részben megalapozottnak találta, az alperes határozatát a bírság tekintetében megváltoztatta, a bírságot kettőmillió forintra leszállította, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Ítélete indokolása szerint az alperes által vizsgált etikai rendelkezések tekintetében a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (Tpvt.) 11. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) és f) pontjainak megsértését az alperes jogszerűen állapította meg. A nemzetközi szervezet kódexének átvétele mellett is a magyar versenyjogi szabályok megtartása kötelező. A szabad és korlátok nélküli piaci versenyhelyzetben érvényesülő mechanizmus révén a piac maga képes érvényre juttatni az adott szolgáltatás szakmai elvárásait. A mentesítés feltételei a Tpvt. 17. § (1) bekezdésében foglalt feltételek hiányában nem álltak fenn. Az elsőfokú bíróság a bírság kiszabásánál értékelte a versenyjogi gyakorlat szerint a tilalmazott versenyjogsértések között súlyosabban minősülő versenykorlátozó magatartást, a felperes bevételi és költségvetési adatait, a felperesi tagság nagy számát, a díjtételek kiadásának mellőzését, az etikai eljárások felfüggesztését, a jogkövető magatartást, a rövid időtartalmú jogsértést. Az elsőfokú bíróság a bírság mérséklésénél figyelemmel volt az alperesnek más kamarákkal szemben indított versenyfelügyelete eljárásokban kiszabott bírságok mértékére is.

Az ítélet ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, melyben kérte az ítélet megváltoztatását elsődlegesen azzal az indokkal, hogy jogsértés nem történt. Másodsorban kérte az egyedi mentesítés megadását, harmadsorban kérte a pénzbírság mellőzését vagy csökkentését. Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság a keresetpontosításban részletesen felhozott indokait nem vizsgálta meg, döntését nem indokolta meg. Az Etikai Kódex 7.2. pontjában "a lényegesen alacsonyabb" díjtételen történő ajánlatadás tilalma nem azonos a minimum ár előírásával. A tényleges munka ismerete nélkül történő díj ajánlat tételét a nemzetközi standardok is tiltják. A könyvvizsgálói munka díja egységnyi időráfordítás alapján nem számolható, a munka jellege, időigénye és szakember igénye sokkal bonyolultabbá teszi az ár alakulását. Az előzetes árközlés tilalma ezért nem jogsértő. Az általános reklámtilalom tekintetében pontatlan fogalmazással élt, e rendelkezést az új kódexéből törölte. Álláspontja szerint az Etikai Kódex nemzetközi szabályok szerinti megalkotása megfelelő eszköz volt a tényleges vizsgálat nélküli záradékolást végzők kizárásához, így a szakmai követelményeket be nem tartó könyvvizsgálók piacról történő kiszorításához.

Az elsőfokú ítélet sérti továbbá a Pp. 221.§ (1) bekezdését, mert az egyedi mentesítés feltételeit az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte és értékelte. A könyvvizsgálói tevékenység összetett, és a megrendelői kör különbözősége szerint nagy cégek és kisvállalkozások végzik. Az árverseny elsődlegességének kizárása és a reklám kereteinek kijelölése nem jár hátrányos hatással a piaci versenyre. A cél az volt, hogy a tényleges költséget fedezze a felszámított ár.

Az elsőfokú bíróság a Pp. 221. § (1) bekezdését és a Tpvt. 78. § (2) bekezdését megsértve értékelte a bírság kiszabásánál vizsgálandó körülményeket. Arra hivatkozott, hogy az alperes diszkriminatív módon járt e1, a kiszabott bírság eltúlzott, a mérsékelt bírság sem felel meg a hasonló esetekben kiszabott mértéknek. A vizsgálati jelentés jóval kevesebb összeget javasolt, továbbá a Magyar Állatorvosi Kamarával szemben is csak egymillió forintos bírságot szabtak ki. Álláspontja szerint a terhére rótt körülményeket az elsőfokú bíróság nem megfelelően értékelte és a pervesztesség pernyertesség arányát is tévesen állapította meg.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.

A fellebbezés alaptalan.

Az elsőfokú bíróság helytállóan tárta fel a tényállást és abból megalapozott jogkövetkeztetést vont le az alperesi határozat jogszerűségére. A versenyt korlátozó etikai rendelkezések jogi megítélése tekintetében is törvényes döntést hozott. A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezésben kifejtettek kapcsán arra kíván rámutatni, hogy a reklámozás teljes tilalma versenyjogsértő, ezt a tényt a fellebbezésében a felperes maga is elismerte. A tevékenység reklámozása, hirdetése nem szorítható olyan szűk határok közé, melyet a felperes 1998. április 25-én elfogadott etikai szabályzata rögzített. A tevékenységek összehasonlításának kizárása indokolatlan, mert a munka tényleges színvonalának, minőségének valós bemutatása mellett az összehasonlítás nem valósít meg jogsértést. A díjazásra vonatkozó ínformáció adásának kizárása sérti a verseny szabadságát, bizonyos tevékenységek, szolgáltatások szabott díjtétel mellett is nyújthatók, erre a könyvvizsgáló hirdetésében hivatkozhat. Az Etikai Kódex 7.2. pontjában megfogalmazott, "lényegesen alacsonyabb díjtételen" történő ajánlat adása éppen a tevékenység sokrétűsége miatt nem zárható ki, minimum ár alatt való szolgáltatás nyújtásának tiltása, minimum ár előírása korlátozza a szabad versenyt és kizárja a piaci mechanizmus érvényesülését az árak mozgásában, a kereset-kínálat törvényéhez való igazodását.

Az elsőfokú bíróság helytállóan mutatott rá arra, hogy a felperest a jogsértés alól nem menti ki az a körülmény, hogy a nemzetközi szervezete, az IFAC Kódexe előírásait vette át a magyar versenyjogi szabályok figyelembevétele nélkül. Az adott rendelkezés versenyt .korlátozó jellegét minden esetben a nemzeti jog rendelkezései alapján kell elsődlegesen megítélni, a magyar versenyjogi rendelkezések már az Unio rendelkezések előírásai figyelembe vételével kerültek meghozatalra.

Az egyedi mentesítés körében az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a Tpvt. 17. § (1) bekezdésében írt konjuktív feltételek nem állnak fenn, azért mentesítés nem adható.

A bírság további mérséklésére a Legfelsőbb Bíróság lehetőséget nem látott. A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú eljárás során foganatosított részbizonyítás keretében beszerezte az alperes Etikai Kódexekkel kapcsolatos versenyfelügyelete eljárásai során hozott határozatokat. Az elsőfokú bíróság által értékelt körülményekre és a beszerzett, az alperes gyakorlatát tükröző határozatokra is figyelemmel a Tpvt. 78. § (2) bekezdése alapján nem látott olyan körülményt, amelyet az elsőfokú bíróság nem értékelt volna és amely a bírság további mérséklését indokolta. Az elsőfokú bíróság az eset összes körülményét mérlegelte, értékelte, az adott körülményeket súlyuknak megfelelően vette figyelembe, amikor jelentősen mérsékelte az alperes által kiszabott bírságot. A Legfelsőbb Bíróság e körben jogsértést nem állapított meg, ezért a bírság mértékét megfelelőnek, az eset összes körülményével arányban állónak találta.

Az elsőfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelemre figyelemmel jogszerűen tekintette a felperest pervesztesnek. Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítélete törvényes és megalapozott, ezért azt a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta .

A felperes a Pp. 78.§ (1) bekezdése alapján köteles az alperes másodfokú eljárási költsége megfizetésére, valamint a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. § (2) bekezdése alapján a le nem rótt fellebbezési illeték viselésére. A felperes az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 5.§ (1) bekezdés d) pontja szerinti teljes személyes illetékmentességéhez a (2) bekezdésben írt feltételeket a (3) bekezdés szerint nem igazolta, ezért terhére a Legfelsőbb Bíróság illetékfizetési kötelezettséget írt elő.

Mellőzte az elsőfokú ítélet indokolásából az illeték visszaigénylésére vonatkozó megállapítást a Pp. 253.§ (3) bekezdése alapján.

Budapest, 2003. március 24.

Kapcsolódó anyagok

CímDátum
Vj-148/1998/181999.01.19.